Gyerekkoromban sok időt töltöttem vidéken. A nagyszüleim Debrecen mellett laknak egy kisvárosban. Egy időben jártunk kamillát és gombát szedni, majd később biciklivel jártam horgászni a kanálisok partjára, ahová a nagyszüleim közül valamelyik mindig elkísért, hogy ne ücsörögjek ott egyedül. A nagymamám mindig érdekes és ijesztő rémtörténetekkel riogatott, hogy pár éve megöltek egy kisgyereket aki egyedül horgászott. Mindig volt valami ilyen sztorija, és én mindig el is hittem őket. Az összes kígyós, ufókörös és gyerekgyilkos történetet...

Azóta eltelt vagy 20 év és szeretném még mindig elhinni ezeket a történeteket. Szeretnék az a kisgyerek lenni, aki gondtalanul biciklizik a főúton, hátrahagyva a betegeskedő nagyit, aki az összes horgászcuccot, uzzonnát, innivalót, napernyőt a biciklire erősítve próbálja tartani a tempót a rosszcsont unokájával, miközben azért aggódik, nehogy elüsse valami.

Egy időben sokat jártunk a piacra és sokat jártunk "föl a faluba", ami a város központját jelentette. Volt ott egy hírdetőtábla, ami sokáig nekem annyit jelentett, hogy megint percekig ott kell állni a nagyi mellett, amíg nézegeti azt a kurva sok papírt rajta. Sosem értettem, hogy minek nézi. Mindig csak az érdekelt, hogy emiatt később vesszük meg a beígért fagyit...

Milyen jó lenne megint annak a kisgyereknek lenni, aki nem érti, hogy mit jelent: "Mindjárt veszünk fagyit, csak megnézem itt a táblán, hogy ki van halva."