Amióta az Internesönel Biznissz Masínsz-nek dolgozom, egyszer sem jutott időm rá, hogy hazalátogassak Pozsonyba, a családomhoz. Úgy döntöttem hát, itt az ideje, hogy hazatérjek egy hosszú hétvégére, újra lássam a jobb sorsú rokonokat, ismerősöket, és a várost. Hosszas előkészületek után sikerült elszabadulnom a munkából is, így hát ma reggel végre buszra szállhattam a Népligetben, hogy dél körül már Pozsonyban lehessek. 

   Minden a terv szerint ment, a busz 12 előtt nem sokkal megérkezett az állomása, leszálltunk. Úgy döntöttem, gyalog megyek haza, annak ellenére, hogy hatalmas turista hátizsákot cipeltem, és hogy erős késztetést éreztem brunzolásra már a háromórás út felétől. Na meg hogy szakadt az eső. Látni akartam a várost, érezni az otthoni levegőt, ami nagyban eltér a pesti szmogtól. A pozsonyi szmog más. Nem jobb, nem rosszabb, más.

   Elindultam hát gyalogszerrel, ez kb. 20 perces sétát jelentene normális esetben. Ráérős ember lévén (még akkor is, ha sürgős pislantási ingerről van szó) beiktattam egy kis kerülőutat, hogy lássam a parkot, ahol annó szeszeltünk és minden egyéb dolgot elkövettünk, aminek nagy részét a törvény a mai napig is bünteti, a gimit, ahova jártam (bár ezt csak önmagam az iskola, mint olyan, intézményétől való módszeres elrettentése céljából néztem meg újra), és a volt munkahelyemet. A kerülő végén okosítottam egyet, és beugrottam a bankba, ahol kb. két hónappal ezelőtt kértem, hogy generálják újra az internet banking jelszavamat, ugyanis szétszórt ember lévén, ahogy megváltoztattam az eredetit, elfelejtettem az újat, amit én adtam meg. Fuck me. Szóval azóta nem volt még időm átvenni az új jelszót, így hát most erre is sort kerítettem.

   Felraktam hát a fülhallgatót, és a szintén nosztalgia gyanánt ható The Fall of Troy egyik, számomra igencsak kedves albumát választottam a sétához. Érdekes élmény, ugyanis már inkább kívülről szemlélem a város változását. Impresszív látni az új épületeket, új üzleteket, a felújított, régi típusú bérházakat, stb. Szépen alakul a város. Hirtelen összehasonlítottam Budapesttel, azt hiszem, mondanom sem kell, hogy Pozsony köröket ver rá infrastruktúra terén. Itt jegyezném meg, hogy a fent ülők kurva anyjának köszönhetően, csak amióta dolgozom, a fizetésem értéke kb 8 százalékkal csökkent. Ezúton is köszönet jár oda fel azért, hogy az igen okos magyar ember már 315 jó magyar forintért veszi az eurót. Na, de térjünk vissza. Hamar felfigyeltem rá, hogy a lányok is szebbek, kiváltképp szemfülesebbek is. Ezt rögtön észrevettem, miután feltűnt, hogy forognak utánam, vagy azzal a bizonyos szemöldökfelhúzó mozdulattal fordítják felém a fejüket. Namármost ennek két oka lehet. Vagy a bőrkabáton keresztül is egyértelmű, hogy fantasztikus esztétikumú, ámulatba ejtő felsőtesttel rendelkezem, vagy túl hangos volt a zene. Azt hiszem, az előbbi.

   A park mellett elhaladva mosoly ült az arcomra, amit azonnal lehorgasztott az egykori gimnáziumom látványa. Aztán újra visszacsalta a mosolyt az észrevétel, hogy akad még ott bent ismerős arc. Szegények, nem kívánom senkinek a gimnáziumot. Engem őszintén szólva hidegen hagyott, de ez, azt hiszem, az én hibám. Túl korán jöttem rá arra, amire csak az elvégzése után kellett volna. Hogy nem számít. Egyáltalán nem. Így aztán nem szenvedtem, hanem egyszerűen nem érdekelt. Nem voltam ezzel egyedül, és ez eléggé bosszantó tud lenni egy olyan alárendelt szerepkörben tetszelgő ember számára, mint a tanáré. A tény, hogy őket bosszantotta, minket annál inkább hidegen hagyott, és ez egy ördögi kört képezett, amelyben évekig róttuk a köröket. Egy sarokkal odébb az előző munkahely, majd az utca végén a bank épülete. Nagyjából harmadszor jártam ebben a bankban összesen, talán negyedszer, és utoljára kb. két hónappal ezelőtt. Ennek ellenére a bankos nő emlékezett a nevemre, és pár dologra, érdeklődött hogy mi újság Pesten, mondtam, hogy zsírság van, van munka, most jöttem haza a hétvégére, mert rég nem voltam. Körülményes (és igen udvarias) ember lévén, mindenhol megjegyeznek, ahova beteszem a lábam.

   Minden szuperül ment, kiadta a jelszót, még valamivel pepecseltünk, amikor oldalra tekintve a szomszédos pultnál láttam, hogy egy ötvenes fószer épp 70 db 500euróst vesz át. Elgondolkoztam, hogy ennyiért egy vállalható kéglit vehet az ember a körút környékén, de végül életben hagytam a gazdáját. A vizelési kényszerem is alábbhagyott, mivel a felesleges víz a nyálcsorgatás során erősen távozni kezdett a testemből. Az alkalmazott mellett, aki miután a géppel megszámoltatta a pénzt, átadta a középszerű fazonnak, ült egy csaj, valószínűleg betanulás közben érte a sokk, mert az értelmet sugárzó tekintete, valamint a sokszínű arcmimikája sugallni kezdte, hogy ő is azt fontolgatja, amit én, csak talán jobban beleélte magát a birtoklás ábrándjába. Csak irult-pirult, megszólalni sem tudott. Elszomorító belegondolni, hogy néhány év múlva ő majd egy részleg vezetője lesz, aki tanácsokat ad az embereknek a befektetésekkel és a szolgáltatásokkal kapcsolatban. Mindannyiunk boldogsága akkor tetőzött, amikor a pult mögött ülő ürge, aki valószínűleg betanította cicukát, elővett vagy négy százas köteg 500euróst. Az aprót (a 100eurós kötegeket) már csak úgy kidobálta az asztalra nemtörődöm módon. Gondolom, ebédszünetben is ezt számolgatja, a banknak úgyis több van belőle, mint amennyit ő egy párizsiszsömi alatt megszámol. Bennem konkrétan megfagyott a vér, helyből leizzadtam. Nyilván véletlenül, hátulról odakóborolt egy másik fehéringes-nyakkendős figura, aki lehetett vagy 40kg, én még olyan gebe férfit nem láttam. Ornamentumokból eléggé készült az arc, annyi ékszere volt, hogy öt buzira is futná belőle, a tekintetét és a hanghordozását inkább nem boncolgatnám. Addig nem zavart, amíg nem kezdett el csalfán mosolyogni rám. Igyekeztem morcos tekintetet vágni, azt hiszem, sikerült, mert csak visszafordította a fejét pénzre, és az azt számoló fiatalemberre. Azzal az ürüggyel kolbászolt erre, hogy fel kell váltania egy 50euróst, aminek a kivitelezésével aztán igen sokat habozott, miközben csillogó szemmel a pénzkötegeket stírölte. A másik faszi aztán felváltotta neki a pénzt és valami udvarias frázissal elküldte az anyja picsájába vissza dolgozni. Szófogadóan vissza is tolta a belét a helyére. A cicuka még mindig nem tért magához a látványtól. Egy biztos, előrelátó és igencsak okos ember lévén én alaposan megjegyeztem az elém táruló képet, sejtvén, hogy igen csekélyke az esély arra, hogy valaha még lesz részem hasonló élményben. Bár, ahogy Bugár Béla mondta: „Čo nebolo, ešte môže byť.“ - Ami nem volt, még lehet. Ezek után mondja valaki, hogy a pénz nem boldogít - gondoltam magamban. Engem mondjuk tényleg nem, nekem ugyanis nincs. Megpróbáltam összeszedni magam, felvettem a hátizsákom, és eltoltam a biciklit. Kint aztán újra felerősödött a nyomás a húgyhólyagomban, úgyhogy sietősre fogtam. Egy csaj mellém szegült kussban, elég sokáig jött szorosan mellettem, azt hiszem, megtetszhetett neki az Oh, the Casino c. szám. Vagy én.

   Nem sokkal a hazaérés előtt állapítottam meg, hogy a kulcsom minden bizonnyal Pesten maradt, sebaj, gondoltam, majd csengetek! A lépcsőházba érve, fel a lépcsőkön, látom ám, hogy az ajtó mellől leszerelték a csöngőnket. Kurvaélet, gondoltam magamban, nagyon várhatnak már haza. Úgyhogy dörömböltem egyet az ajtón. Jóanyám nyitotta, és azzal fogadott, hogy ordít a zene a fülemben. Ezt csak utólag raktam össze magamban, ugyanis a zenétől nem hallottam, mit mondott. Öröm költözött a lelkembe, a hazatérés öröme. Teljessé azonban csak akkor vált, amikor a bejárati ajtó után végre a slozi ajtaját láttam magam mögött becsukódni.

P.-nek meg köszönet, hogy belerondíthattam az amúgy méltán népszerű és magas művészi színvonalat képviselő blogjába.

(a fenti poszt ÁRON műve volt, őt kell anyázni és szopkodni)